JAMNIK JUDIT

Álom, pszichológia, kultúrtörténet

József Attila Kör 17. Irodalmi Tábora
Álomértelmezések és a KÚT

Szeretettel köszöntök mindenkit. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy én képviselhetem a KÚT Alapítványt. Eredetileg a JAK Dr. Bárdos Katalint, a KÚT Alapítvány vezetőjét kérte fel az előadásra. Ő más elfoglaltsága miatt – az I. kerületi Nevelési Tanácsadó évnyitó értekezletén kell lennie – nem tud részt venni, de az előadás anyagát együtt szerkesztettük, így remélem, hogy hűen tudom tolmácsolni közös gondolatainkat.

Először egy személyes vallomással kezdeném. Mit is jelent számomra a KÚT?

Szülőszobát. Puha, rózsaszín, bársonyos – barna, meleg, ölelésre nyújtott karokkal.
Virág Terézt követeltem. Csak Ő szülhet újra! Ő, aki múltjával, személyiségével azon munkálkodott, hogy minél többen születhessenek újra a holocaust traumájából.
Ő már nem lehetett a szülőanyám, vele már nem találkozhattam személyesen. Munkáját örökül hagyta lányára, Bárdos Katalinra. Ő, mint testvér fogta kezemet az úton, hogy felfedezhessem igazi énemet, összerakhassam identitásom darabkáit. Az úton már mint munkatársak haladunk tovább. Ezért is nagy megtiszteltetés, hogy ezen a rendezvényen én beszélhetek a KÚT-ról és az ott folyó munkáról.

Előadásomban beszélni fogok:

• Virág Terézről és a KÚT beszélgető csoportról
• A KÚT Alapítvány és a KÚT Pszichoterápiás rendelő munkájáról
• A Párbeszéd a Toleranciáért Programról
• Három folyamatban lévő terápia felvillantásán keresztül bemutatom, hogyan találnak ránk és milyen körből várnak tőlünk terápiás segítséget.
• „Származás, félelmek, álom” összefoglaló címet adnám a három álomnak, melyet ismertetek

Dr. Virág Teréz a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület keretében 1990-ben szervezte meg a magyar holocaust túlélők első beszélgető csoportját, amit elnevezett KÚT-nak. A csoport változó összetételben napjainkban is működik. Az első három csoportülésről a Hunnia Filmstúdió dokumentumfilmet készített, Sipos András rendezésében. A filmben V. T. elmondja, hogy a beszélgető csoport és az alapítvány elnevezése milyen sokszintű utalást hordoz magában. „Utal a Thomas Mann-i ’múlt mélységes mély kútjára’ és felfogható úgy, mint Közös Út Találkozó vagy a héber Kedosim U Tehorim – szentek és tiszták kifejezések kezdőbetűiből alkotott betűszó. Az utóbbi, a Kedosim U Tehorim, imáinkban a 6 millió mártír megszólítása.”

Öt évvel ezelőtt Krausz Éva így idézte fel a kezdeteket: „Tíz évvel ezelőtt Virág Teréz hívó szavára spontán szerveződött meg a csoport. Azóta havonta egy alkalommal összejönnek a csoport tagjai, évente 10 hónapot számítva 10 év alatt ez összesen 100 alkalom. Tíz éve, vagyis egy évtizede működik és egyszer sem maradt el összejövetel. A csoportban kialakult egy kis kör, amelyik kezdettől jelen van (közéjük tartozom én is), de mindig jöttek és jönnek új emberek, akik valakitől valamit hallottak a KÚT beszélgető csoportról.”

Virág Teréz halála óta lánya, Dr. Bárdos Katalin vezeti a csoportot. Azóta sem maradt el egyetlen találkozás sem. Ha pedig követjük Krausz Éva számításait, akkor mára körülbelül a 150. összejövetelnél tartunk. Nemrégiben jött el a csoportfoglalkozásra egy idős hölgy, akinek a férje meghalt, és ekkor érezte úgy, hogy el kell jönnie hozzánk. „Bemutatkozásként” – a nevét „elfelejtette” megmondani – de 60 év távlatából is könnyes szemmel azt mesélte el, amikor deportáltként egy lőszergyárban dolgozott és a töltényhüvelyeket 2-3 mm-rel kisebbre esztergálta. Így a németek nem árthatnak azokkal – gondolta. Amikor a táborban ezt felfedezték, halálra ítélték (talán ezért felejtette el a nevét?). Az ítélettel egyidőben érkeztek a táborba a felmentő szovjet seregek, így menekült ő meg.

Virág Teréz a csoport pszichés hatásáról ezt írja: „A csoportnak, bár tagjai önmagukat egészségesnek tekintik, mégis van terápiás hatása. Ismeretes, hogy Magyarországon a holocaust okozta trauma feldolgozását megnehezítette a háborút követő, 40 évig tartó diktatórikus rendszer. Nagyon sok zsidó család eltitkolta származását, nem beszélt múltjáról, szenvedéseiről. A csoport azt a célt szolgálja, hogy megkönnyítsük a résztvevőknek azt, hogy beszéljenek múltjukról, és ezzel feloldjuk a generációk közötti kommunikációs zárlatot is. Több alkalommal hangzottak el olyan beszámolók az első generációs résztvevők részéről, amiről saját gyermekeikkel, házastársukkal soha nem tudtak beszélni. A fiatalabb résztvevők ezzel olyan titok ismerőivé váltak, amit viszont szüleiktől eddig soha nem tudhattak meg. Mindez – érthető módon – egyben mindhárom generációnál a zsidó identitás megerősödését, vállalását eredményezi.”

Virág Teréz a beszélgető csoportokon résztvevő pszichológusokkal, pszichiáterekkel, pedagógusokkal szervezte meg a társadalmi traumatizációra, elsősorban a holocaust túlélők terápiájára specializálódott szakrendelését, melynek szintén a KÚT nevet adta. A rendelés 1992. április 29-én kezdődött el. Fontos megemlíteni, hogy a gyógyító munkában a megalakulástól kezdve nemcsak zsidók vesznek részt, mint ahogy a tőlünk segítséget kérőktől sem kérünk soha „hovatartozási” igazolást.

A rendelő intézményes megalapozására hozta létre Virág Teréz férjével, Kardos Péterrel 12 évvel ezelőtt a KÚT Alapítványt, melyet a Fővárosi Bíróság 1993. augusztus 25-én vett nyilvántartásba. Ez az intézményesített forma lehetővé tette, hogy az Alapítvány pályázhasson. Így támogatások segítségével az addig egymástól elszigetelten működő rendelő-szobák után a KÚT önálló, saját rendelőbe költözhetett. Bárdos Katalin erre így emlékezik: „milyen nagy gonddal választotta ki anyám a rendelő számára megfelelő lakást, és milyen lelkes volt attól – hiszen mindig szeretett a szavakkal játszani –, hogy erre épp a Teréz körúton akadt. A Rendelő felavatása 1994. október 10-én volt, mely – és nyilván ez sem teljesen véletlen – anyám közeli születésnapjával is egybeesett. A megnyitó beszédet Szőnyi Gábor tartotta, a mezüzére (Bibliai szöveget tartalmazó kicsiny tekercset fém, vagy fatokban helyezik a lakás bejárati ajtajára, illetve minden lakószobára.) Donáth László mondott áldást”.

Az alapítványi forma lehetővé tette, hogy tevékenységi körünket hasonló projektekkel bővítsük. Így tudott otthont adni, a KÚT a “Párbeszéd a Toleranciáért Program”-nak, melynek megalapítói: Miriam Ben David izraeli klinikai szakpszichológus és Talyigás Katalin szociálpolitikus. Két éve én vettem át a program vezetését. Engedjék meg, hogy ismét saját érzéseimet tolmácsoljam.

Mit jelent számomra az Ariadne csoport, mely a Párbeszéd része?

Túlélőket és mentőket, anyákat, és apákat, akiket nevükön szólíthatok, akiktől őszinte kérdésemre fájdalmas, de igaz választ kaphatok, és nemcsak én, hanem akik kíváncsiak a múltra, a jelenen keresztül a jövőre.

Számomra a II. Generációsok csoportja – szintén a Párbeszéd része – a kérdéseket jelenti és a tanítás reményét. Hogy továbbvihessük gyerekeinknek és azok barátainak az esélyek egyenlőségében való hitünket, és azt, hogy ne fordulhasson elő a jelenben és a jövőben, soha senkivel a kirekesztés és az ezzel járó megaláztatás.

A „Párbeszéd a Toleranciáért Program” számomra Miriam, egy nagyszerű EMBER, aki létrehozta e programot. A program jelenti az életben maradást és a hitet, hogy mindenkinek joga van az élethez. Jelenti a továbbélést az emlékeinkkel, a szembesítést és szembesülést. Jelenti azt, hogy 2005. májusában részt vehettünk a németországi Mühldorfban a „Megbékélés és Feloldozás” című konferencián, ahol egy kis körben megtörtént a megbékélés és feloldozás.

Az új, önálló rendelőben bővülhetett a tevékenységi körünk is. PHARE pályázati pénzből például ekkor indítottuk el azt a projektet, melynek keretében Hoyer Máriával és Halmai Júliával gimnáziumi osztályfőnöki órákon – amikor ennek még nem voltak meg az intézményesített keretei – beszélgettünk a gyerekekkel az előítéletekről és a holocaustról. És ugyancsak pályázati keretből tudtuk finanszírozni az értelmileg sérült gyerekek számára indított kreatív csoportos foglalkozásokat is.

Virág Teréz a gyógyítás mellett az alapítvány fontos feladatának tekintette – ahogy ezt az Alapító Okiratban meg is fogalmazta – a rendelőben kialakított módszerek széles körben való bemutatását, terjesztését. Ezért 1995-ben jelent meg első tanulmány kötetünk Magyar emlékmécsesek (Tanulmányok a KÚT Pszichoterápiás Rendelő gyakorlatából: holocaust túlélők és leszármazottaik terápiája) címmel. A kötet kilenc, akkor a rendelőben dolgozó kollega egy-egy tanulmányát tartalmazza – bemutatva az itt folyó terápiás munka sajátosságait. Lukács Dénes az olvasóknak e szavakkal ajánlja a könyvet: „A szerzők mindannyian hasonló illetve ugyanarra a következtetésre jutnak: a társadalmi traumatizáltság abban különbözik az egyéb traumáktól, hogy mindennél hatékonyabb rombolást végez, továbbá, hogy ez a rombolás nemcsak az érintett egyénben hoz létre tudattalanul is fájdalmas sérülést, hanem képes hatni a második, sőt a harmadik generációra is. […] A tanulmányoknak van még egy közös kicsengése: a trauma okozta seb gyógyítható.”

1996-tól kétévente került sor szakmai konferenciára. Ez, a most már nyugodt szívvel állíthatjuk, hagyományt teremtő első konferencia „Elhúzódó társadalmi traumák hatásának felismerése és gyógyítása” címmel került megrendezésre.

Virág Teréz szavai, melyekkel megnyitotta a konferenciát, ma is érvényesek: „Most […] visszaemlékszem arra a kis hírecskére, melyet 1990-ben a MAZSIKE hírlevelében tettem közzé: Nagyszülőktől unokákig várom azokat, akik beszélgetni akarnak a múltjukról, és azokat, akik meg akarják ismerni szüleik, nagyszüleik történetét. Ezzel indult útjára az első magyar holocaust beszélgető csoport […] és ebből nőtt ki az első magyar holocaust pszichoterápiás rendelő. […] Az a kis mag, melyet 6 évvel ezelőtt elültettem, mára terebélyes fává nőtt, melyet jelez azoknak a száma, akik hívásunkra ma idejöttek és megtiszteltek bennünket. A konferencia célja, hogy egyrészt hírt adjunk saját munkánkról, másrészt az, hogy fórumot teremtsünk mindazoknak, akik – hozzánk hasonlóan – a társadalom ütötte sebek gyógyításán munkálkodnak.”

Virág Teréz a vészkorszak anyai magatartásának kései hatásairól beszélt. Három – első-, másod- és harmadik generációs túlélő – eseténél figyelte meg, hogy az anyák múltban átélt szenvedései gyermekeik életében hogyan jelennek meg, és a traumatizált anyák hogyan reagálnak a „reális élet szenvedéseire”. Figyelme most is arra irányult, hogy hogyan állítható le a generációkon keresztül működő traumaátadás folyamata. Válasza: „…úgy kell beszélni a múlt szenvedéseiről, mint ami már lezárult, és úgy hogy eközben átéljük a jelen örömét és felvillantsuk a jövő ígéretét”
.
A következő konferencia A társadalmi traumatizáció hatásai és pszichoterápiájának tapasztalatai volt, fővédnöke pedig felkérésünket elfogadva Göncz Árpádné volt, aki a konferencia résztvevőit külföldi elfoglaltsága miatt levélben üdvözölte. Ismét fontosnak érzem a szószerinti idézetet, mert Zsuzsa asszony olyan szép és elismerő szavakkal fogalmazta meg pszichológiai ars poétikánkat: „Nehéz és fájó témák megbeszélésére jöttek össze, melyekről azonban beszélnünk kell. Kötelesség is, és – meggyőződésem szerint – mindannyiunknak szüksége van rá, hogy gondolkodjunk, eszmét cseréljünk, és minél többet beszéljünk fájó, közös dolgainkról, mindaddig, míg fel nem oldódnak az emlékezetünkben. Tudom, nem ilyen egyszerű a dolog. Mindenfajta társadalmi bántás, üldöztetés, megbélyegzés, olyan mély árkokat ás lelkünk legmélyén, ami még gyermekeink, unokáink életét és egyéniségét is göröngyössé teszik. […] A legszörnyűbb üldöztetést – talán soha nem voltat – a zsidóság szenvedte több mint ötven éve. Ezt évtizedek óta tudjuk. De a hosszú, kényszerű hallgatás miatt még mindig mérgez és pusztít, még mindig némileg tabu téma. […] Hálásan köszönöm a Kút Alapítványnak, hogy összehívta ezt a Konferenciát, a kapcsolódó szakmák legjobb képviselőivel. Köszönöm egész tevékenységüket, az ’oldást és kötést’, amit a sérült lelkekben végeznek.”

A megnyitót ez alkalommal Biró Sándor – alapítványunk kuratóriumának elnöke – tartotta, aki ezt a feladatot – a kuratórium jelenlegi tagjaival (Frenkl Róberttel, Fischer Miklóssal és Tatár Istvánnal) együtt – Virág Teréz halála után is küldetésének tartja.

„Nagyon fontos az olyan pszichoterápiás közösségek munkássága, mint amilyen a KÚT is, mely rendületlenül képviseli a humanista értékrendet, a szolidaritás eszményét minden kisebbséggel és szenvedővel. […] Talán nemcsak arról van itt szó, amit a KÚT rendelő saját tevékenységének lehet nevezni, és amit áttételesen ez a konferencia is képvisel. Hogy egy hasonlattal éljek: ha valaki elültet egy fát, akkor élvezi annak árnyékát és gyümölcsét. Egy fa elültetésekor még körülötte lehet sivatag, de ha sokan, sok fát ültetnek, attól nemcsak ők maguk kerülnek hasonló helyzetbe, hanem – ha kitekintünk ebből a képzeletbeli kertből – a táj képe is megváltozik. Azt hiszem ezért is fontos ennek a lelkes csapatnak a munkája és fontosak az ilyen konferenciák.”

Az előadók személyében ekkor már külföldi szakembereket is tisztelhettünk: Oravecz Róbert Ormozsból, Pfitzner Rudolf Münchenből, Gáspár Pál – aki megrázóan mutatta be egy SS tiszt lányának pszichoanalitikus kezelését – Aachenből érkezett.

2000. novemberben rendeztük a következő konferenciát, „Diszkrimináció és üldöztetés: hatások és következmények” címmel. Virág Teréz előadása szorosan kapcsolódott ahhoz az ő irányításával megkezdett kutatómunkához, mellyel a társadalmi traumatizáció tüneti képe, a holocaust szindróma a Rorschach-teszt segítségével felismerhetővé válik. Három család Rorschach jegyzőkönyvének elemzésével azt vizsgálta, hogy a holocaust trauma hogyan öröklődik tovább, és ez hogyan jelenik meg a család egyes tagjainál az egymástól függetlenül felvett Rorschach jegyzőkönyvek válaszaiban.

A konferencia után két héttel Virág Teréz meghalt.

A KÚT életében az elmúlt öt év alatt nagy utat jártunk be. Érzelmileg mindenképp. Mindnyájunknak, akik együtt maradtunk, önmagunkban kellett Virág Teréz elvesztését feldolgozni. Ehhez a „gyász-munkához” Bárdos Katalin a hitét tudta adni, hogy bízott abban, hogy a KÚT nem szűnhet meg.

A korábbi konferenciák anyagához hasonlóan az Animula Kiadónál megjelent a 2000-es konferencia előadásait tartalmazó kötet, melyet Dr. Bárdos Katalin és Kardos Péter szerkesztett. 2001-ben „In memoriam Virág Teréz” címmel az alapítvány emlékkonferenciát rendezett az Analitikus Egyesület és a Magyar Pszichológiai Társaság együttműködésével. Ekkor adtuk ki Virág Teréz önálló tanulmánykötetben korábban még ki nem adott írásait – Mély kútba tekinték… címmel. Majd …aki nyomott hagyott… címmel megjelentettük a már említett emlékkonferencia előadásait tartalmazó kötetet is, melynek szerkesztésében Erős Ferenc is a segítőtársunk volt. És megemlítem még, hogy Mátis Lilla egy gyönyörű filmet készített Virág Terézről, a címe ennek is Mély kútba tekinték…  lett.

A KÚT eltelt 12 éve azt is jelzi, hogy továbbra is van igény az alapítvány és a rendelő munkájára.
A Mészáros Judit által vezetett szupervízió az első lépés a Ferenczi Egyesülettel való együttműködésünknek. A közös projektek indításának reményében kerestük meg a KÚT alapítványt mi, a „Párbeszéd a Toleranciáért Program” szervezői – Mirjam Ben-David, Talyigás Katalin és én.

Három folyamatban lévő terápia felvillantásán keresztül bemutatom, hogyan találnak ránk és milyen körből várnak tőlünk terápiás segítséget.

Dóra az interneten „talált” ránk. E-mailben azt írta, érdekelné őt a KÚT munkája, és elsősorban a holocaust áldozatok vagy túlélők traumájának a következő generációkra való átvitele. Olvasott valahol az egyes érintett generációk havi üléseken történő összejöveteléről. Szeretett volna többet megtudni erről a lehetőségről. Évekkel ezelőtt ugyanis kezébe került a Thalassa holocaust-száma és ez a problémakör azóta is foglalkoztatja. Megfigyelte, hogy a zsidó-kérdés egyszerre vonzza őt és taszítja is: sokszor észrevette magán, hogy nagyon ellenséges érzelmi megnyilvánulásai vannak a zsidókkal szemben, ugyanakkor büszkeséggel tölti el, hogy egyik nagyszülője zsidó, így valamennyire ő annak érzi magát. A tájékoztató beszélgetésből ma is tartó terápia lett. Kiderült, hogy Dóra korábban már több helyen részesült terápiában, de – és ez nyilván kötődési nehézsége miatt is volt – eddig sehol sem tudott megmaradni. A terápiás keretek felbomlása miatt – melyet feltehetően tudattalanul Dóra provokált ki a viselkedésével, és ezek az elszakadási trauma-sorozat ismételt „lejátszásai” voltak – korábbi terápiái megszakadtak. Az első interjúból megismert érzelmi ambivalencia ezt a terápiát is végigkíséri, ezt a helyzetet azonban tudjunk értelmezni, és tudunk vele dolgozni a terápiában.

Sára évekkel ezelőtt járt gyermekével Dr. Bárdos Katalinhoz. Egy éve egzisztenciális szorongása miatt kialakuló depressziója miatt kereste ismét meg. Véletlenül derült ki, hogy ő is – megfogalmazása szerint – „érintett”: anyai nagyanyja zsidó volt. A terápia segíti abban, hogy a kezdődő depresszió ne mélyüljön tovább. Sára munkába tudott állni, ezáltal a család egzisztenciális problémái csökkentek.

Anikó egy telefonos segélykérő szolgálatnál dolgozott. Egy tőle telefonos segítséget kérőtől hallott a rendelőnkről, így keresett fel minket. Anikónak abban próbálunk  segíteni, hogy képes legyen feldolgozni a gyerekkorától őt folyamatosan ért trauma-sorozatot.

„Származás, félelmek, álom” címmel három esetet ismertetek:

A 10 éves Emese 1980-ban éjszakai asztmás rohamai miatt – kezelőorvosa ajánlására – került pszichoterápiába Virág Terézhez. Emese éjszakánként „fulladt”. Egy álma során derült ki titka: cigány származása. Ő sem beszélhetett származásáról. Virág Teréz egyik tanulmányában Emese egyik álmát idézi, melynek segítségével a pszichológus össze tudta magában ötvözni a ma szenvedéseit nagyszüleink szenvedéseivel.
Emese mondta: „Egyszer rosszat álmodtam a kórházban. Éjjel volt, későn tudtam elaludni és féltem. Anyával együtt lágerbe vittek, és jött Hitler és azt parancsolta a katonáknak, hogy vessenek minket a tűzre. Akkor először anyut dobták tűzbe, hirtelen felébredtem – akkor még engem nem öltek meg, mert hallottam anyukám sikítását.”
Virág Teréz írta: „Emese álma óta sorsommá vált az emlékezés és az emlékeztetés. Egyre többször jelent meg előttem két felfoghatatlanul rettenetes szám: a 600 ezer és a 6 millió – ahogy mennek azon az úton, melyről nincs visszatérés.”

Virág Terézt, már mint sok éve praktizáló gyermekpszichológust, tehát Emese, az asztmás cigány kislány álmai segítették abban a felismerésben, hogy a társadalmi történések (kitelepítés, meghurcoltatás, stb.) is vezethetnek a lélek megbetegedéséhez.

Emese másik álma rövid volt és eltért a megszokottól: „Álmomban görögdinnyét dobáltunk a piacon a falhoz. Nem láttam az arcát, akivel dobáltuk a dinnyéket.” Elemezzük ezt az álmát is. Kezdjük a göröggel. „A görögök el akarták venni tőlünk az egri várat.” – mondta Emese. Majd egy tegnapi esemény jutott eszébe: „Tegnap voltunk a mamával a piacon, de nem vett nekem dinnyét, azt mondta: mivel rossz az idő, a dinnye nagyon drága.”
Virág Teréz kiemelte a gyerek utolsó mondatát: – „Ha rossz idő van, drága a görögdinnye”.  Hogy mondják más szavakkal, ha valami nagyon drága? – kérdezte a pszichológusnő. „Nagy ára van” – vágja rá a választ Emese. „Anyukád azt mondta, akkor szoktál fulladni, mikor rossz az idő. Ez emlékeztet a múltkori álmodra: nagy ára van annak, hogy szanatóriumba kerülj.”
Emese nevetett: „A betegség a nagy ár”. Virág Teréz visszatért a gyerek álmához: „A falhoz vágtátok a vágyott görögdinnyét. Vajon miért?” „Akire haragszunk, arra szoktuk azt mondani, hogy falhoz váglak, te dög!” – válaszolta Emese.
Elcsodálkozott Virág Teréz..  Hirtelen előbukkant Emese korábbi álmában előforduló „ördög” szónak „dög” fele. Megkérdezte Emesét: – „Beszéltünk arról, hogy milyen színű az ördög?” „Fekete” – felelte Emese indulatosan „Ha mama haragudott az apura, azt kiabálta, hogy oláh cigány!”
A falhoz vágott görög-török dinnye mögül így bukkan elő a kontroll nélkül maradt titok, a gyermek rejtegetett, szégyellt származása.
„Emese már félreérthetetlenül jelezte” – vonja le Virág Teréz a következtetést – „hogy a múltban más személyek által átélt félelmek megjelennek a gyermek életében.”

És épp 20 évvel Emese álma után, Bárdos Katalinhoz is jött egy kisfiú, aki nem cigány származású, hanem anyai ágon zsidó volt. A 11 éves Zoli szintén rosszakat álmodott.

Az édesanyja kisfia iskolai nehézségeiről, koncentrációs problémáiról számolt be. Elbúcsúzása előtt szinte már az ajtóban kezdett el Zoli rossz álmairól beszélni. Ekkor akadozó hangon – látszott, hogy amit mondani akar, belülről végig feszítette őt – mondta el, hogy Zolit rossz álmok gyötrik, sokszor álmodik Hitlerről.
A következő alkalommal Zoli karikás szemmel, kialvatlanul érkezett Bárdos Katalinhoz. A pszichológus Zolinak elmondta, hogy a mamájától hallotta, milyen rosszakat szokott álmodni. Kérte, rajzolja le ezeket. „Olyan rossz, hogy azt nem tudom lerajzolni” – mondta a gyerek erre szomorúan, majdnem sírva. „Éppen azért lenne ez fontos, hogy akkor már ne bántson téged.” – bíztatta, ahogy ezt oly sokszor hallotta édesanyjától, Virág Teréztől is, amikor a gyerekeket segíteni akarta abban, hogy a kimondhatatlan, lerajzolhatatlan vele, a pszichológussal megoszthatóvá váljon. Zoli erre könnyes szemmel, csak fekete ceruzát használva, lassan rajzolni kezdett. Álom-rajzán Hitler pisztollyal lő gyerekekre, férfiakra és nőkre. Kérdezte Zolit, hogy tudja-e, hogy amit lerajzolt, az hol történt. „Tudom, csak most nem jut eszembe.” – mondta. „Akarod, hogy én megmondjam neked? – bólintott – A koncentrációs táborokban.” „És emlékszel-e, hogy mikor álmodtál először Hitlerről?” – kérdeztem. „Egy madár-táborban, de ennek ehhez semmi köze sincs.” – válaszolta Zoli.
A pszichológusnő kérte, hogy a rajzot tegyék egy borítékba, és hagyja ott, hogy ne bántsa többet.
Zoli a pszichológushoz két hét múlva kikerekedett szemmel, mosolyogva érkezett. Az „összetapadt” félelmeket sikerült szétválasztaniuk. Zoli azóta nem álmodott rosszat.

Még egy 15 éves kislány – nevezzük Rebekának – álmát idézem Bárdos Katalintól. A kislány édesanyjának egy napon azt mondta, hogy ő annyira nem érzi jól magát a bőrében, hogy szeretne pszichológushoz menni. Következő álmát a harmadik alkalommal mondta el: „Villamoson utaztunk, Zsófi, Judit néni és én. A parlament elé ért a villamos, amikor leszálltunk a járműről, és hirtelen megpillantottam a tömegben Zsófit és Judit nénit. Hirtelen a semmiből bombák zuhantak a házakra, és mindent törmelék fedett be.
Aztán hirtelen egy erdőbe csöppentünk, és egy sínpár mellett kezdtünk el menni. Tudtuk, hogy csak arra lehet menekülni. Már sok ideje mentünk, amikor iskolatáblákat pillantottunk meg az út mentén. Zsófi és Judit néni rajzolni kezdett a táblára. Ekkor katonák furgonja állt meg mellettünk, és felszólítottak minket, hogy lépjünk hátrább, és hagyjuk el ezt a területet, ha csak nem akarunk az ő kíséretükben menni.
Ekkor Judit néni észrevétlenül elővett egy darab piros krétát, és mintha mi sem történt volna, tovább mentünk. Judit néni kitalálta, hogy találjunk ki magunknak jeleket, hogyha hármunk közül elfogtak valakit, a másik kettő értesüljön róla.
Egy helyen megszakadt a sín, és csak egy mezőn folytatódott tovább. És egyszer csak megéreztük, hogy vége van a háborúnak, és az örömtől megkönnyebbülve öleltük át egymást.”
Asszociációk: Rebeka anyai nagymamája zsidó, unokájának nemrég kezdett a deportálásáról beszélni. (Az álmodás helyszíne: az a nyári tábor, ahová iskolaváltás előtt régi osztálytársaival, és szeretett tanárával ment: tulajdonképpen a „nagylányság” kezdete.)

Zoli és Rebeka nyaraltak, szüleiktől távol, amikor álmukat álmodták egy táborban – a haláltáborról Ez a tény is azt bizonyítja, hogy a gyerekek tudattalanját mennyire megzavarják ezek a „TÁBOROK”. Hatvan évvel a háború és a holocaust után is összetapadnak a félelmek.

Végül ismét szeretnénk visszanyúlni a kezdetekhez. Virág Teréz 1995-ben a már említett, a KÚT megalakulásáról szóló tanulmányában a következőket írta:
„Az 1990 óta működő KÚT csoportban és az 1994 óta működő pszichoterápiás rendelőben arra törekszünk, hogy megtörjük a majd 50 éve tartó hallgatást. […] A fájdalmas történelmünkre való együttes emlékezés az egyetlen lehetőség, hogy megállítsuk a múlt kényszeres ismétlődését, hogy a szenvedő, bajaikat elfojtó családok ne cipeljék tovább szüleik és nagyszüleik keresztjét. […] Célunk elérni azt, hogy a rendelő munkáját a Népjóléti Minisztérium elismerje és beillessze a társadalombiztosítás hálózatába.”

Előadó:
Jamnik Judit
mentálhigiénés szakember, pszichodráma terapeuta, mediátor, drogpreventor, holocaust oktató
Telefon: +36-70-329-85-49
E-mail cím: judit@jamnikjudit.hu
Honlap: jamnikjudit.hu