BRÓKERARCOK – a film kapcsán (esettanulmány)
Kálmán 35 éves, diplomás úriember. Az első munkahelyén – egy multinál – önálló részleg vezetésével bízták meg. Az első napon a NAGY FŐNÖK azzal kezdte, hogy ha ezt a munkát elvállalja, felejtse el a családját, a hét végéket, a magánéletet, a szabadidőt.
Igen, dolgozott reggeltől estig. Sokszor maradt
benn egyedül a munkahelyen. Több ember helyett önállóan, felelősséggel dolgozott, gondolkodott, intézkedett, aláírt, pecsételt. Azt gondolta, hogy ez jó hely; kihívás, érdekes munka, jó fizetés. Ezt meg kell becsülnie. Benne bíztak, ő nyerte el a megbízatást. Tehát nem okozhat csalódást. Észre sem vette, hogy kezd őszülni, hogy eltűntek mellőle a barátai. Aki még mellette van, az a szép, okos és fiatal felesége.
De… őt meg észre sem veszi! Nem látja meg, hogy ő biztosítja a hátteret; a nyugodt, kiegyensúlyozott családi életet. Tiszta a lakás, van meleg ennivaló, vasalt ing. Szép, okos, lehetőleg csendes gyermek. Ágnes otthon is ad magára. Haja rendben, ruházata divatos, gondozott, teste illatos, bőre finom, simogatást, érintést vágyó.
Azonban már hónapok teltek el, nem kap egy mosolyt sem a sietős, fáradt, ingerült férjétől. Ha ezt szóvá teszi – mert már a jelzéseket Kálmán észre sem veszi -, akkor hangos szóváltás lesz belőle. Nem is ismer férjére, aki egyre feszültebb, agresszívabb, kimerültebb a munkától.
Kálmán értetlenül áll Ágnes igényeivel szemben – hiszen közösen vállalták, hogy a munkahely által felállított mércét teljesítik, hogy anyagilag megalapozzák életüket. Igaz, Kálmán sem gondolta az elején, hogy ez ennyire kemény lesz, de már neki nincs semmi más a szeme előtt, csak a munka. Nem élvezi a családi együttléteket. A szüleivel sem találkozott már réges-régen. Számára nyűg az egész família. Semmilyen “férfimunkára” nem lehet megkérni, segítségre nem fogható, mert nem ér rá elvégezni. Nincs se ereje, se kedve hozzá. Későn jön haza, már a gyermeke is alszik, mikor megérkezik, majd a TV-nél elalszik. Másnap két kávéval kezdi a napot. Aztán ez így megy egyik napról a másikra…
Kálmán velem szemben ül a rendelőben. Közben, ahogy mesél, szinte a szemem előtt látom a “Brókerarcok” című filmet, melyből idézek is neki: a film főszereplőjének (is) azt mondja a főnöke a belépéskor, hogy felejtsen el minden kapcsolatot. Így is tesz. Talán az édesapja is így tett annak idején. A főszereplő elérkezik egy ponthoz, amikor eszébe jut, gyermekkora és egy esemény, mely felidézte benne és szinte érezni vélte, azt a gyengéd érzelmet, hogy milyen szeretet övezte kapcsolat volt közte és az édesapja között. Akkor rádöbben, hogy most nincs mellette már senki.
Ekkor lehangoltan megszólal Kálmán. Már mellettem sincs. Vagy, van visszaút?
Igen, jól érzi. Nehéz innen visszatérni – gondolom, de nem mondom ki hangosan, de… IGEN, VAN – mondom.
Azonban célravezetőbb (és sokkal egyszerűbb) lenne, ha hamarább észrevennénk a jelzéseket, hogy emberibb életet lehessen élni. Megtalálni az egyensúlyt a munkahely és a család között.
Érdemes.